Az utcai szoba

Valentina élete azon a télen vette fel az utca formáját, amikor zenetudós férjének a teste körülbelül egy év leforgása alatt szabályszerüen elfogyott a kezébõl, a keze alól. A közönséges mosószappanhoz hasonlatosan. Mind kevesebb és kevesebb lett belõle. Szegény elõször a zongoráját nem érte fel, késõbb kihullott nadrágja balszárán, idõvel már elfért a papucsában. Valentina abban hordta ki tisztálkodni a fürdõszobába a rohamosan fogyó Á-t. Míg egyik reggel nem találta azon a helyen, ahová tette. Eltünt a mosdókagyló szélérõl az asszony jegygyürüjével együtt, amit Valentina azért húzott le az ujjáról, hogy fel ne sértse szappanozás közben a férfi vékonyodó bababõrét. A kettõs eltünés meglehetõsen felzaklatta az asszonyt. Talán lelki óvintézkedésbõl tett olyat, ami helyzetében teljességgel értelmetlennek tünt. Furcsamód nem a lefolyót szedette szét, hanem kezében a megüresedett papuccsal az utcára szaladt ki. Eszelõsen illesztgette a piros-fekete kockás mamuszt a hóban kirajzolódó talpnyomokba, kereste férje lépteit a járdán. Kis különbséggel meg is találta, talán egy-két számmal voltak nagyobb méretüek az ablakuk elõtt sorjázó lábnyomok a zenetudós papucsának talpánál. Valentina a nyomokat követve átvágott az úton, de fázós lévén, a túloldalról nehéz szívvel, de visszaszaladt a házba. Pontosabban az utcai szobába, ahonnan attól a naptól érthetõen folyamatosan szemmel tartotta a környéket. A helyiség rövidesen a közvetlen környék folytatásaként vált nyilvánossá. Az ablakok magassága belátást engedett az erre haladóknak. A járókelõk szemük sarkából leshették az elõ-elõvillanó Valentinát, aki viszontfigyelte a járókelõket. Sõt, amikor az erõsödõ napsütés elõcsalogatta a függöny takarásából, s kitárta a szárnyakat és kikönyökölt, meg is kérdezhették tõle, nem tudja-e, hány óra van éppen. Ezzel azonmód megvigasztalták az asszonyt, hiszen a pontos idõ mindenre gyógyír, magányosságra mindenképpen. Az utcai szoba nyilvánossága elõször csupán a járda szélességéig terjedt. Néhány hét múlva már átszivárogott a kis macskaköves úton, elérte a szemközti adórendõrség impozáns és egyre terjeszkedõ épületét. Aztán azon a ponton állapodott meg véglegesen, ahol Valentina feladta a zenetudós keresését. Lemondásának helyén reggelente halinába bugyolált idõsebb ruszin asszony ácsorogott. Lábánál tartotta hatalmas batyuját, mely napról napra láthatóan növekedett. Tõle vásárolták a túrót, a tejet, a tejfelt az adóhivatalnokok, mert a piaci árnál olcsóbban jutottak hozzá az üzletinél frissebb áruhoz, ráadásul házhoz is jött. Valentina ezt fölöttébb szórakoztatónak találta, és praktikusnak természetesen. Kezében távcsõvel ült a férje foteljában az ablaknál, úgy nézte ki a legszemrevalóbb tejszínes túródarabot. Csak átkiabált a tejesasszonynak, s az máris szaladt keresztül az úton, vásárlójának alig kellett kihajolnia, könnyedén elérte az árut. Valentinát ez a lehetõség elégedetté és bizakodóvá tette. Abban reménykedett, ha majd valaki megtalálja Á-t, ugyanígy benyújtja neki az ablakon.
Egész télen igyekezett kéznél lenni, nemigen mozdult megfigyelõhelyérõl. Nyáron pedig, ha elment valahová, soha nem felejtette el nyitva hagyni az ablakot. Besurranó férjének. Különben azt, hogy nem tartózkodik a szobában onnan is tudni lehetett, hogy a párkányon ott éktelenkedett a piros-fekete kockás mamusz. Már messzirõl látszott, nem lehetett eltéveszteni.

Éva Berniczky

German translation

Biography Éva Berniczky